LélekTenger

Meg kell tanulnod szeretni. Ha nem megy, akkor próbáld újra. Próbáld jobban. Próbáld keményebben. Egyébként úgysem hiszem el, hogy nem tudsz szeretni. Tudsz, csak nem akarsz. Tudsz, csak nem mersz. Már megint az a félelem...Félsz levenni az álarcot és megmutatni a sebezhető arcodat. Félsz elgyengülni. Félsz elmerülni a másik pillantásában. Aki fél, az soha nem jut előrébb. Nem életekben kell gondolkodnod, hanem pillanatokban. "És mi lesz,ha...?" Azt nem tudhatod és ne is akard tudni. Ne akard tudni mi lesz akkor, csak azt akard tudni mi van most. Most az van, hogy igenis szeretni fogsz. Igenis kimondod, igenis kimutatod. Hogy mi lesz utána, az ne érdekeljen. Az van, hogy igenis tudsz szeretni. Jöhetsz azzal a kifogással, hogy neked senki nem mutatta meg hogyan kell szeretni. Ezt senkinek sem mutatják meg. Ezt mindenki saját maga tanulja. Azt sem mutatják meg, hogyan kell egy kisgyermeket felnevelni. Ezt is mindenki saját maga tanulja meg.

Mától a szereteted lesz a te saját gyermeked. Minden nap táplálod, minden nap foglalkozol vele mindaddig, amíg egy napon arra nem ébredsz, hogy már nagyobb és bölcsebb, mint te, már nem neked kell gondoskodnod róla, már ő fog vigyázni rád. Ő már most is benned él és belőled táplákozik,mint egy igazi magzat. Hagyd,hogy megszülessen és túlragyogjon téged. Hagyd, hogy adjon és hagyd,hogy elvegyen.

Addig pedig gondolkozz el a következő találós kérdésen: melyik a nehezebb, kimondani azt, hogy szeretlek vagy kimondani azt, hogy már nem szeretlek?

Először jót derültem,mert azt hittem, ez az egész csak egy városi legenda, ami szájról szájra terjed. Viszont egy nap arra ébredtem, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint a legendában szereplő lányok. "Miért nem mondod ki,hogy szeretsz?" "Te már nem is szeretsz engem eléggé". Az ilyen mondatok hossza azt hiszem a végtelennel egyenlő. 

De lányok most őszintén, miért csináljuk ezt?

Fiú szemmel teljesen érthető, ha a "női hiszti" már fogalom, és nem csak két egymás mellé dobott szó. Valljuk be, borzalmasak tudunk lenni. Néha annyira eltorzul a személyiségünk, mintha egy metamorfózis témájú regény főszereplői lennénk. De elvárjuk, hogy a csillagokat is lehozzák nekünk az égről, sőt, még arra is csak annyit tudunk mondani: és a Hold hol marad? Arra nem is gondolunk, hogy lehet egyébként is megkapnánk az összes csillagot az égről,nemes egyszerűséggel néhány kedves szóért, egy őszinte ölelésért meg az otthon melegéért cserébe. Ha nem elvárnánk, hanem tennénk azért, hogy királylányként kezeljenek, akkor mennyivel egyszerűbb lenne az élet. De nem, ha valami egyszerű,az nekünk már túl bonyolúlt. 

Jönnek a viharfelhők, jönnek a hirtelen indulatok, telnek az órák, megtalál a nyugalom, felveszed a megbánt mosolyt, itt a következő ne haragudj. Aztán kezdődik az egész előről. 

Egy fiú ismerősöm néhány nappal ezelőtt ezt mondta nekem:

"Nem várhatod el hogy kezelje a hisztidet, viszont majd jönni fog valaki aki így tesz. Én meg nem várhatom el egy nőtől hogy ne hisztizzen, meg hogy ne hirtelen felindulásból akarja kezelni a konfliktust. A nő emócionális, a férfi racionális. A nő hisztizni fog a férfi nem. Nekem nem kell olyan nő aki soha nem hisztizik.. És hogy a nők mért generálnak állandó feszültséget? Erre én is keresem a választ.....Sztem csak simán azért leszel kapcsolatban nyarvogó erőszakos, mert nem tudod kezelni a helyzeteket. És ezt meg csak úgy tanulod meg ha benne vagy a levesben, nem pedig elméleti úton önfejlesztéssel."

Minden hiszti mögött tartalom áll. Minden kiborulásnak oka van. Elvárni semmiképp se várd el,hogy ezt bárki is elviselje és igen is tenned kell azért, hogy leszokj róla. De Márk mondatiban vedd észre a lényeget is: nem várhatod el,viszont majd jönni fog valaki,aki így tesz. És azt a valakit érdekelni fogja,mit miért csinálsz. Némán hagyja,hogy lenyugodj majd megkérdezi: valójában mi bajod van?

Aki nem kérdez tőled ilyet, azt nem érdekled igazán. Most őszintén, te beérnéd azzal, ha valakiből folyamatosan csak a felszínt látnád?

Az élet színháza nap mint nap újabb előadásra kényszerít minket. Minden reggel felgördül a függöny és már keződik is a színdarab. Hazudhatsz bárkinek bármennyeit bármikor bármiről. A saját pódiumodon úgy játszol, ahogy csak játszani szeretnél. Egyik pillanatban a legtündéribb királylányként tündökölsz s a következő másodpercekben már a legvehemensebb szajhaként nyitod ki a szemedet.

De jól vigyázz! Ha szerepeket játszol már önmagában szajha vagy, saját magad prostituáltja. Áruba bocsájtod a lelkedet néhány hamis szóért cserébe. Kurva vagy. Súlyos szavak ezek. De az őszinteség mindig fáj.

Hazudhatsz bárkinek bármennyit bármikor bármiről. A közönség megtapsol és téged megrészegít a látszólagos siker. Újra és újra kiállsz a színpadra és elmaszkírozod a valós énedet. Esténként letörlöd arcodról a felvett szerepeid porát és minden reggel újra fested azt. Ahogy telik az idő egyre több kellékre lesz szükséged, hogy ünnepelt sztár maradhass. Mikor önmagad öltözőjében éppen a következő előadásra gyakorolsz, egyszer csak észre veszed, hogy a szívedől hiányzik egy apró darab. Napról napra egyre több és több darabot tépsz ki a szívedből. A fehér hattyú szerepét szántad magadnak, de fekete hattyú lett belőled, aki kétségbeesett szárnycsapkodással keresi a választ: mi történt velem? Összetörsz minden tükröt magad körül, lemondasz minden előadást.A közönség szájtátva figyeli az ünnepelt színésznő bukását. 

Az igazság az, hogy csak addig tudsz szerepet játszani, csak addig tudsz lélekprostituált maradni, amíg a szív érintetlen marad. Ha a szíved zsetonjait is kiteríted a képzeletbeli játékmezőre, akkor a magadra maszkírozott szereped önkéntelenül is lefolyik az arcodról. A közönség azért fizet, hogy szerepet játsz és nem azért, hogy felvegye a szíved zsetonjait.

Hazudhatsz bárkinek bármennyit bármikor bármiről. Ezzel nem őket csapod be, hanem saját magadat. Haragudhatsz az egész világra,de miért hibáztatsz bárkit is azért, mert úgy kezel téged, mint amilyennek mutatod magad? Nem várhatod el, hogy megértsenek. Nem várhatod el, hogy megfejtsenek. Nem várhatod el, hogy a szereped mögé lássanak. Nem várhatsz el senkitől semmit. Ha azt mondod, hogy szeretsz valamit, miért vagy dühös, ha azzal kínálnak? 

Felejtsd el a szerepeket! Nézz szembe minden félelmeddel! Állj be a fénybe és élvezd a ragyogást önmagad teljes valójában! Lépj fel a pódiumra és mondd el mindenkinek, kiáltsd hangosabban, ha nem hallják, kiáltsd még hangosabban: szabad vagyok! Nem veszek fe több szerepet, nem hazudok többet saját magamnak! Legyél őszinte önmagaddal és tisztelj meg mindenkit az őszinteségeddel. Nehéz lesz megannyi fájdalmas pillanattal. Az emberek nem fogják érteni miért nem azt mondod, amit hallani szeretnének. Nem fogják érteni, miért nem azt teszed, amit látni szeretnének. Sokszor úgy tűnik, kegyetlen vagy. Sokszor azt hiszik, hogy megőrültél. De most őszintén, ki a francot érdekel? Neked az a dolgod, hogy a lehető legjobban érezd magad. Nincs több színház. Akinek melletted kell maradnia, az melletted marad mindenféle szerep nélkül is. Akinek mennie kell,az menjen és ha lehet minél gyorsabban. 

Az őszinteség és színház nem fér meg egymás mellett. A döntés a tiéd: fekete hattyúként éled az életed néhány kedves szóért cserébe, vagy belenézel a másik szemébe és felvállalod önmagad. Állj meg egy pillantra, vegyél egy nagy levegőt és gondold végig: mit akarok én valójában? Ha megvan a válasz, akkor ne próbálj úgy tenni, mintha nem is arra vágynál. Ne játsz szerepet azért, hogy elrejtsd a gondolataidat az érzéseidet. Nem hazudhatsz tovább saját magadnak. 

"Igen, én ezt akarom. Velem tartasz? Ha igen, akkor legyél mellettem,ne várd, hogy más legyek, ne várd megváltozzam. Ha nem, akkor el kell engednem téged az életemből." 

Talán mindig az első a legnehezebb. Annyi mindent el akarunk mondani, hogy félő, a végén nem mondunk semmit.

Biztos sokszor érezted már, hogy teljesen egyedül vagy. A világ olyan nagy, az élet mindig felveszi a gonosz álarcát és ott állsz a káosz teljes közepén, legszívesebben csak ordítanál: valaki segítsen! Elárulok most valamit: soha nem vagy egyedül. Van valaki, aki végig fogja a kezed az útvesztőben. Van valaki, aki elől soha nem menekülhetsz, akit életed végéig szeretned és tisztelned kell. Egy valaki van, aki, akkor is melletted lesz, mikor az élet megannyi terhet pakol rád. Van valaki, akivel úgy érzed, nem kell foglalkoznod, pedig, ha elhanyagolod, akkor életed végéig egyedül fogod érezni magad. Mert ez az egy valaki saját magad vagy.

Az életben az egyik legfontosabb és egyben legnehezebb feladat önmagunk megismerése. Az önismeret pokoli nehéz és lélekmarcangoló határokat feszeget. De, ha meg sem próbálod, akkor önként mondasz le a saját boldogságodról. Az életünk gyakorlatilag nem más, mint a döntéseink eredménye. Minden egyes pillanatban döntést hozunk. Minél jobban ismered önmagad, annál több jó döntést tudsz hozni. Annál jobban tudod, mikor mire van szükséged és annál jobban ki tudod zárni a hátráltató tényezőket. Ez már önmagában baromi nehéz és akkor még nem is beszéltünk a másik, legalább ugyanennyire fontos dologról: szeretet és tisztelet önmagunk felé. Hányszor tetted már fel a következő kérdéseket: ez miért pont velem történik meg? Hogy hazudhatott nekem? Már megint miért egy ilyen pasival kezdtem? és folytathatnánk a sort egészen a végtelenig.  Ha nem szereted saját magadat, akkor beéred valaki olyannal is, aki nem szeret téged, csak annyira vágysz már a szeretetre, hogy elhiszel bárkinek bármit. Ha nem tiszteled saját magadat, akkor hagyni fogod, hogy már megint hazudjanak és kihasználjanak. És, ha azt hiszed, hogy ez az egész annyira egyszerű, akkor valóban nem tudsz még az egészről semmit.

Tudnod kell, mit akarsz. Tudnod kell, mit miért csinálsz. Ha valamit akarsz, azért meg kell tenned mindent. Ha nem teszel meg mindent, akkor nem is akarod igazán. Meg kell tanulnod elengedni a félelmet. Meg kell tanulnod szeretni. Meg kell tanulnod elfogadni. Meg kell tanulnod , hogy a fájdalmat nem kerülheted el. Meg kell tanulnod örülni. Meg kell tanulnod sírni. Meg kell tanulnod, ha jön a vihar, nem elbújnod kell előle, hanem szembenézni vele. Hagyni, hogy a könnycseppjeidet elfújja a szél az arcodról, és csak nézned kell, ahogy egyre távolabb viszi őket.

Az önismeret pokolian nehéz és pokolian fáj. De, ha tudod mit miért kaptál az élettől, lehet egyre kevésbé fog fájni. Darabokra fogsz törni ezerszer és legalább még egyszer. De minden egyes felépülésnél eggyel több új darabot ragasztasz magadba. Annak az új  tapasztalatnak a darabját, amit soha senki nem vehet el tőled. Ne engedd, hogy bárki elvegyen tőled bármit is. Ez a te saját életed, amiért megannyi csatát vívtál, amit folyamatosan építesz. Ne engedd, hogy bárki bármit elvegyen belőled. Ne engedd, hogy bárki megváltoztasson, hogy más mondja meg hogyan élj. Ha valaki bármit is el akar venni tőled vagy belőled, az az ember nem szeret téged igazán. Megpróbálhatsz más lenni és elhagyni a lelked rezdüléseit, ezzel önként vállalod azt, hogy szétszakítod a valós darabjaidat és hosszú munkába fog kerülni, amíg újra megtalálod őket. Búcsúzni mindig fájdalmas. De meg kell tanulnod elengedni azokat az embereket, akik nem önmagadért szeretnek. Fájni fog, nagyon fájni, de semmi sem hasonlítható ahhoz a fájdalomhoz, amit akkor éreznél, ha elengednéd a saját kezedet a saját utadon.

Nem várhatsz senkire. Nem várhatsz el senkitől semmit. Nem várhatod el senkitől, hogy bármit megváltoztasson miattad, érted. Nem várhatod el, hogy minden egyes percét neked áldozza. Nem várhatod el, hogy lemondjon önmagáról. Nem várhatsz arra, hogy keressen, hogy hívjon. Menned kell, folyamatosan menned. Ha azon kapod magad, hogy bárkire is várnál, akkor már megint nem jó úton jársz. Aki harmóniában él saját magával, az nem vár semmire és senkire. Mikor arra eszmélek, hogy éppen arra várok, hogy az a valaki mondjon már nekem valamit, akkor tudom, hogy baj van. Nem várhatok rá. Mennem kell tovább, kéz a kézben saját magammal. Ő is a saját útján jár, én is azon járok. Találkozunk, ha találkoznunk kell. Nincs idő várni. Utólag már bánok minden egyes órát és percet, amit várakozással töltöttem.

Most gondolhatod, hogy megint itt van egy lány, akinek nincs jobb dolga, mint saját magával foglalkozni és azt hiszi, hogy a gondolataival megváltja a világot. Nem kívánom megosztani az elmúlt 26 évem történéseit, ez már a múlt. Hibáztam rengeteget, de ha ezeket a hibákat nem követem el, nem tartanék ott, ahol most vagyok. Akkor csak otthon feküdnék az ágyamon,tömném magamba a milka csokit chips-szel párosítva és azon keseregnék, miért nem segít nekem senki?miért nem vagyok boldog? Helyette kijöttem a Margitszigetre, hogy megvalósítsam egy nagyon régóta dédelgetett álmomat. Eddig csak a kifogásokat kerestem,de most eljött az ideje.

Hogy tökéletes lennék? Ugyan dehogy. Hogy mégis szoktam-e azt gondolni magamról, hogy tökéletes vagyok? Igen, persze, de szerencsére hamar rájövök, hogy közel sem vagyok az. Vannak időszakok, mikor én is csak menekülök önmagam elől és mindent megteszek, hogy a lehető legkevesebb időt töltsem saját magammal. Ilyenkor rájövök, hogy bizony, valami baj van. Miért nem merek egyedül lenni önmagammal? Mi lehet a baj? Általában hamar rájövök a probléma forrására. Ilyenkor megállok és hagyom, hogy fájjon. Nem menekülök tovább, hanem teret engedek a fájdalomnak. Nem vívok szélmalomharcot a könnytenger ellen, hanem hagyom, hogy vad hullámokban tegye a dolgát. Ez is én vagyok, ezt is meg kell élnem önmagammal kettesben. Ha megéltem és elengedtem a fájdalmat, akkor újra ráléphetek a harmónia ösvényére.

Tanulni jöttünk a földre. Ne félj, hanem bízz önmagadban és engedd, hogy az igazi éned mutassa meg merre haladj tovább.

https://www.facebook.com/pages/L%C3%A9lektenger/1374753909413853